2. fejezet

 Nagyon sajnálom, de csak ezt is sietve tudtam megírni. Bocsánat a rövid részért, és a csúszásért.

Michael csendesen osont haza. Szándékosan nem vártam az ajtóban, mert megígértem, hogy nem viszem túlzásba az aggodalmaskodást. Nehéz elbírni, egy elszánt és makacs, 15 éves sráccal. Most éli a lázadókorát és nehezen tudok hozzáviszonyulni. Habár én is átéltem ezt a korszakot, megjártam a poklot is, és épp emiatt nem akartam, hogy ő is abba a hibába essen, amibe én. Belső harcot vívtam. Nem tudtam mitévő legyek. Menjek be és nézzem meg, hogy jól van-e? Vagy reggel kérdezzem meg? Az agyam lázasan kampányolt amellett, hogy holnap nyugodtan kifaggathatom, de szívem bevetette az aduját: az anyai ösztönöket. Jó nővérként meg kell tennem. – biztatott. De ugyanakkor holnap is. – hurrogta le az agyam.

-          A fenébe is. – morogtam. A fejemre húztam a takarót és álomba aggodalmaskodtam magam.

***

Neszezést hallottam. Koromsötét volt a szobában. Ki van fent ilyenkor? Várjunk csak, mennyi az idő? Reggel 10. A tegnap előkészített ruháimba bújtam. Ujjaimmal végig szántottam a hajamon, fésű híján, ez is megteszi. Álmosan csoszogtam végig a folyosón, és elnyomtam a feltörni készülő ásításokat. Michael épp, Diamond társaságában reggelizett.

-          Jó reggelt. – motyogtam és lehuppantam a legközelebbi székre. Elvettem az előkészített tálat, és megragadtam a tejes dobozt. Kitöltöttem a maradékot, Michael a kezembe nyomta a kukoricapelyhes dobozt. Egy köszönömöt mormoltam, majd kiöntöttem a maradékot. Felét lassan bekanalaztam. Az öcsém halkan, ropogtatott, Diamond meg a kávéját szürcsölgette. Lenyeltem a számba lapátolt falatot. Mély levegőt vettem, hogy ne tűnjön faggatózásnak a következő pár kérdésem:

-          Jól érezted tegnap magad? – rászegeztem a tekintetem. Hangtalanul rágott.

-          Igen. – bökte ki végül.

-          Akkor jó. Későn értél haza?

-          Tudod nagyon jól, hogy mikor értem haza. Morogta. Meglepetésemben felszaladt a szemöldököm. Kivételesen többet maradhatott, mint általában és nem is vártam az ajtóban, kihallgatásra.

-          Michael, ezt mivel érdemeltem ki? – megálltam, és abbahagytam a táplálkozást. A kézfejemmel megtöröltem a szám. Magyarázatot vártam. Figyelmen kívül hagyta a kérdésem és befejezte a reggelijét.

-          Köszönöm Dia. – hálásan mosolygott a barátnőmre.

-          Nincs mit, tökmag. Diamond megvonta a vállát, a szúrós pillantásomra. Michael hátra lökte a székét és otthagyott válaszra várva.

-          Mi a szar folyik itt? Diamondra néztem, hogy adjon már valami ötletet, hogy miért viselkedik így az öcsém egy szép vasárnapi reggel. Miért lehet mérges? – tanakodtam.

-          Várj! Te elmondtad neki? – villámcsapásként ért, a felismerés. Diamond elvörösödött.

-          Én csak megkérdeztem, hogy mit gondol a dologról… – vallotta be. Elfehéredett ujjakkal szorította a porcelán kávés csészét. Szemét a kávéján úszó tejszínhabra szegezte. Szórakozott

-          De én akartam elmondani, Diamond. Hangsúlyom az énre fektettem. Bocsánatkérően rám mosolygott. A szájához emelte a kávéját és szürcsölni kezdett a gőzölgő italból. Diamondot nem hatotta meg igazán, hogy épp most ugrasztott össze az öcsémmel. Épp megint a lelkére szerettem volna beszélni, amikor a telefonom az ismert taktusait kezdte játszani, az orrom előtt. Reszkető kézzel nyúltam utána. Dia felkapta a fejét, és oldalra biccentette, úgy figyelt. Hezitálva nyomtam meg a zöld gombot. Ismeretlen szám hívott így a hivatalos énem-vettem elő.

-          Igen? Itt Jessi Wade. De válaszul, csak zizegés és recsegés hallatszott.  Most szórakozik velem?

Lélegzet visszafojtva vártam. Halk beszéd hallatszott, de nem értettem mit mond. Már pár másodperce a „kinyomáson” időztettem az ujjam, amikor élesen metsző hang törte meg a hallgatást.

-          Jessi Wade… – ízlelgette a nevem. – Nos, Sarah szólt, hogy magának segítségre van szüksége.

-          Mire is? – az ajkam harapdálva néztem Diamond-ra hátha tudja a választ. Nem tudta.

-          Az átalakításra, kislány. – sziszegte. Lemondóan sóhajtottam. Persze. Sarah nem bízza a véletlenre. Vajon már látta elmeorvos?

-          Hallja? – a beszéd partnerem hangja türelmetlen volt.

-          Nem…öhm, – a nevét nem tudtam, hogyan szólítsam?

-          Delia O’hara. Egy óra múlva legyen a Walldrop mellékutcában. Lehetőleg pontos legyen. Köszönés nélkül lerakta. Nagyszerű! Nem egészen egy óra múlva, már más nemű leszek.

1. fejezet

Merész tervek

-          Te nem vagy normális. America olyan szemeket meresztett rám, hogy nehéz volt visszafojtanom a feltörni készülő nevetésem. Neki dőltem a szekrényemnek. Az ágyamon ücsörgő barátnőmre néztem.

-          America! Nyugodj meg. Diamond a segítségemre segített. Leült Americával szemben és megfogta a kezét. – Ne izgasd fel magad. Ez csak egy munka, igaz Jessi? Rám nézett.

-          Persze. Egy munka. – olyan tetetett nyugalommal mondtam ki a szavakat, hogy nem éreztem a gombóc szorítását a torkomban.

-          Hány nap? – kérdezte kertelés nélkül. Kivette kezeit Diamondéból és rám nézett. A koptatott farmer kék szemei az arcomra tapadtak. Megacéloztam magam mielőtt válaszoltam volna.

-          Pár hét. Megvontam a vállam. Még mindig jobban hangzott, mint a három hónap. Nem kell tudnia. Lehet, hogy hamarabb végzek és nem is kell kibírnom azt a három hónapot.

-          Pontosabban? Meglepte a válaszom, de nem hagyta magát.

-          Nem tudom.

-          Áhh, vagyis nem akarod elmondani? Mérgesen meredt rám. Sóhajtottam. Nem a türelem az erősségem. Főleg nem, az America makacsságával párosítva.

-          Nem tudom America, de őszintén. Már nem volt kedvem nevetni. Mosolyt erőltettem az arcomra. Sarah kerek perec kimondta mit akar. Kihangsúlyozta, hogy nekem nincs olyan lehetőség, hogy nem.

-          Elvállalod? – Diamond megszakította a néhány órával ezelőtti beszélgetés, foszlányainak a felidézését.

-          Nem tudom. Ki akar hivatalos lúzer lenni? Egy kétszínű dög? Hát én biztos nem.

-          Akkor mond meg, hogy egyszerűen nem akarod elvállalni. Igen, Diamond, csak, nem értitek.

-          Kifejezetten engem kért fel. Idegesen csavargatni kezdtem az egyik tincsem az ujjaim körül. A hajzuhatag alól kandikáltam ki. Pontosabban azt mondta Sarah, hogy a karrierem múlik rajta.

-          Jessica, tényleg nagy esély lenne számodra. Remélem, már holnap elkezdhetjük a beépülést. Ha pedig nem szeretnéd, hogy híres légy, akkor add csak nyugodtan Cara-nak. De akkor tudd, hogy holnap már nem kell bejönnöd a szerkesztőségbe.

Persze, nem mondtam nemet, de igent sem. Azt kértem adjon egy kis gondolkodási időt. Hát megkaptam. Épp a két lelkiismeretemmel osztottam meg.

-          Mégis hogyan akartok beépülni? America túltette magát a kezdeti sokkon. Átkapcsolt információgyűjtésre.

-          Személy asszisztensük leszek. Minden percet velük töltök és kiderítem, mi folyik ott. Egyszerű.

-          Az. Diamond félbeszakított, a homlokát ráncolta. Ő sem volt elragadtatva az ötlettől, de legalább, próbálta felfogni. Amikor megbizonyosodtam, hogy nem vég megint bele, folytattam:

-          Fiúnak adom ki magam.

Diamond és America nevetésben törtek ki. Hátat fordítottam nekik. Csöppet sem volt vicces. Az állásom forgott kockán. Mérgesen eltrappoltam. Lerohantam a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, kivettem a narancslevet. Kihalásztam egy poharat a mosogatóból és az asztalra tettem. Megtöltöttem a narancslével. A számhoz emeltem és kiittam. A nevetés abbamaradt. Helyette a padló recsegése töltötte be az üres házat. Diamond fekete, és America szőke feje jelent meg az ajtóban. Vigyorogva leültek az asztalhoz. Próbáltam nem tudomást venni róluk, de nehéz volt, hogy a képembe röhögnek. Töltöttem még egy pohár narancslevet. America kinyitotta a száját, mint aki mondani akar valamit, de becsukta. Felhajtottam az italom és az üres poharat visszaraktam a mosogatóba. Letöröltem a kézfejemmel az ajkaim. A két barátnőm, úgy nézett rám, mindjárt megint elfogja őket a nevetőgörcs.

-          Mi van már? Dühösen szívtam be a levegőt, mert Diamond felkuncogott. Mintha élete legjobb viccét hallotta volna. De biztos voltam, hogy nem vicceket mesélnek egymásnak. America halál komoly arckifejezéssel rám nézett és végre kibökte:

-           Mit csinálsz azokkal? – a melleimre mutatott. Fülig vörösödtem. Betelt a pohár, és Mare is követte Diamond példáját. Épp vissza akartam vágni, de hallottam, hogy a mobilom már a csengőhangom végét járja. Lélekszakadva tettem meg a lépcsőfokokat.

-          Hol van? Magam elé motyogva kerestem a földön, az ágy alatt. Eszembe jutott. A szekrényre tettem. A szekrényhez sétáltam és elvettem a telefont. Ujjaim rutinosan feloldották. Két nem fogadott hívás Sarah.

-          Ezért tuti kiakad. – mondtam fennhangon és már tárcsáztam is a számot. Sarah tapintható idegességgel a hangjában szólt bele:

-          Hajlandó vagy felvenni a telefonod?

-          Igen Sarah. Épp a konyhában voltam, és itt volt fent a szobá…

-          Nem érdekel hol volt. Csak azt akartam mondani, hogy remélem átgondoltad a dolgot.

-          Sarah, hogy őszinte legyek…

-          Légy az és kertelés nélkül mondd, meg mit akarsz az életeddel. Vissza akarsz menni abba a bolhafészekbe? Nem akarod látni Micheal-t?

Sarah tudta mivel lehet hatni rám. A múltammal, a családommal. Értett az érzelmi terrorhoz.

-          Nem. Alig hallható hangon motyogtam neki.

-          Nem hallom jól. Sarah diadalittas hangon reagált.

-          Nem akarok visszamenni, és azt sem, hogy Micheal-nek oda kelljen mennie. És látni akarom. Érőt vettem magamon és megpecsételtem a sorsom a következő három hónapra.

-          Sarah elvállalom. Csak kérlek, többet ne emlegesd őt.

-          Ezt akartam hallani. Holnap reggel várlak. Fél nyolckor az irodába. Hozz két vajas crossaint. Jó döntés volt kislány. – búcsúzott el.

Azt hiszem, hogy kevésbé sem volt olyan jó, mint amilyennek ő lefestette.

-          Elvállaltad. – Diamond hangja kellemesen csengett a Sarah-é után.

-          Dia, elvállaltam. Hidd el Micheal-ért teszem.

A Sarah-val folytatott beszélgetés után Diamond és Mare társaságában kínait ettem. Micheal még nem ért haza így hármasban vacsoráztunk. A pálcikáimmal ügyetlenkedtem. Hát pálcikával enni, jó fogyókúra. Meguntam a pálcákkal bajlódni és elvettem egy villát. Felcsavartam a tésztát és a számba dobtam. Mindenki csendben evett. Mare szólalt meg elsőként:

-          Úgy-e kértél szerencse sütit is? America gyerekes izgalommal túrta fel a kajás zacskókat. Dia végzett az utolsó falatjával és válaszolt:

-          Igen, a másikban van. America kihúzta a kis zacskókat. Három csomagolt szerencse süti volt.

-          Melyik kell? Nyújtotta felém a tenyerén.

-          Ez. – elvettem a középsőt. Diamond is elvette a hozzá közelebb lévőt.

Halkan elolvastuk. Nem hittem a szememnek.

-          Felolvassuk? Mare izgatottan kikapta a kezemből és felolvasta: „Hibát követsz el. De nem bánod meg.” Pontosan illett a helyzetemhez. De az is igaz, hogy nem bánom meg?

Bevezetés

Jessi élete nagy lehetősége előtt áll. Ezen múlik a karrierje. Sarah, a Teens magazin szerkesztője, nagy dobásra készül. Az év, port kavaró botrányát szeretné összehozni. Kideríteni mi folyik a One Direction bandán belül. Létezik e az a sokak által emlegetett Larry Stylinson? Mindezt egy részletes beszámolóval megfűszerezve. Jessi nem akar kém lenni, de úgy adja az élet, hogy mégis a feladat végrehajtására kényszerül. Beépül, mint fiú-álruhában-, és a fiúk bizalmi körébe férkőzik. Vajon leadja a részletes beszámolót, hogy tönkretegye a „barátait”? Miért dönt, úgy, hogy minden jobb lesz, ha közzé teszi a cikket?