6. fejezet

-     Be fogok keményíteni! Sokan olvassátok és csak két komi jön? Úgy, hogy könyörgök érte? Ez így nem okés. Mutassátok meg, hogy érdemes írnom, és hogy van kinek! Ha elolvastad hagyj nyomot. Pipa és megjegyzés formájában!

Lana xX.

Hallgasd ezt! ♥

     Miért nem jöttél el velünk?

Niall faggatott, Liam társaságában. Zayn elment, hogy meglátogassa Perriet, mielőtt a Little Mix turnéra indul. Niall kérdését nem lehet eltusolni. Nem tehetnék úgy, mintha meg sem kérdezte volna. Ezt az egy dolgot megtanultam. Niall-nak nem lehet hazudni, és ha sikerül is borzasztóan érzed magad. Így az igazat mondtam.

-          Nem volt kedvem. Harryhez és Louis-hoz. – tettem hozza.

Niall sértődötten felhorkant, Liam pedig megértően bólogatott. Vártam, hogy Niall, Louis és Harry védelmére kel, így is tett:

-          Louis, csak Eleanor miatt ideges, és ezért ilyen. Harry, pedig…

Nem tudta befejezni, ezért befejeztem én.

-          Harry meg egy menő srác és nem akar egy ilyen nyomorékkal mutatkozni? – kérdeztem indulatosan.

Közel jártam, ahhoz, hogy egy hisztis libába menjek át. Niall legyintett.

-          Fogalmunk sincs mi baja. Talán nem jön össze neki az a csaj, hogy is hívják?

Homlokráncolva Liamre nézett, segítségért. Liam a gondolataiba merült, majd lassan válaszolt.

-          Amanda, vagy valami ilyesmi. Még nem találkoztunk vele, de szerintem Harry megint csak kiéli a vágyait, és dobja. Szerintem nem találja meg a megfelelő lányt. – hümmögött Niall az állát dörzsölve. Liam egyetértően bólogatott. Jól esett a bizalmuk, hogy itt beszélték meg előttem. Van információm, és egy bizonyíték Harry heteroszexuálisságára.

Mintha Niall a gondolataimban olvasott volna, felkiáltott és a szája elé kapta a kezét.

-          Jessi, ez köztünk marad?

Aggodalmas arckifejezésére bólintottam. Nem tudtam volna kinyögni egy igent, hogy ne vegyék észre, hogy hazudom. Niall édesen mosolyogva, bokszolt a vállamba.

-          Tudtam én, hogy nagyszerű srác vagy Jessi!

Ettől a kijelentéstől még rosszabbul éreztem magam. A szívem szakad meg, hogy pont neki kell hazudnom.

***

-          Igen, világos Paul. Persze, egy órával hamarabb…Nyolckor? Oké, ott találkozunk.

Paul értesített, hogy nem egészen két óra múlva a fiúkkal kell lennem. Már most ideges voltam. Emellett mardosott a bűntudat, és nem tudtam egy jó okot sem felsorolni, hogy hogyan vitt rá a lélek. Még van időm. Lekuporodtam a tévé elé és a csatornák között váltogattam. Végül egy szappanopera lekötött. Maria és José veszekedtek, Manolo miatt. Aki megcsókolta Maria-t. José péppé akarta verni Manolo barátját. Valahogy ismerős érzés kúszott végig a gerincemen és megmarkolta a gyomrom. Én is szívesen elbeszélgettem volna azzal a bizonyos Amandával… Mondjuk, a kezemre tekerem a hosszú szőke haját és addig rángatom, attól fogva, hogy bepisil.

Reklám szünet. Kicsit túlságosan beleéltem magam a Manolo kontra José vitába. Mit ártott nekem Amanda? Semmit. Kiűztem a Harrys és Amandás gondolataim a fejemből és felálltam, hogy igyak.

Magányosan csoszogtam a konyhába. A lakásban csend honolt. Micheal edzésen volt, Diamond és America vásároltak, majd elmentek meglátogatni egy kis extra pénzért Diamond szüleit. Írtak üzenetet, hogy késő este érnek haza, mert ott ragadtak.

Leemeltem egy kristály poharat a szekrényből. Megkerestem a buborékos vizet és színültig töltöttem. Jól esett, az átporolódott torkomnak. Felhajtottam az egész pohár tartalmát. Szórakozottan a fali órát mustráltam. Sarkon fordultam, hogy a mosogatóba tegyem a poharam. Várjunk…Már fél nyolc? Jesszus! Hülye sorozat! Hülye Manolo! Hülye én!

Idegesen kapkodtam. Azt sem tudtam, hogy a ruháim hova dobtam le. Lecseréltem a melegítő felsőt és a rózsaszín pólóm, és a telefonom a hátsó zsebembe csúsztattam.

Háromnegyed nyolckor szabadultam ki a lakásból. Fogtam egy taxit, és megkértem a sofőrt, hogy hajtson a stadionba, ahol a fiúk fellépnek.

-          Kicsit rálépne a gázra? – nyöszörögtem. Lopott pillantásokat vetettem a telefonom kijelzőjére. Nyolc óra lesz öt perc múlva.

-          Mi sürgős fiam? – nézett rám a visszapillantó tükörben. Kipirult arccal válaszoltam, hogy a barátaimnak segítségre van szüksége. Tovább nem kérdezősködött. Cikázva kerülte ki a kocsikat, és nem zavartatta magát, ha rádudáltak. Fékezett, túllépte a fénysebességet, és megint fékezett. Nem vagyok vallásos, de többet imádkoztam, mint egyébként. Amikor lefékezett, és megszólalt felsóhajtottam.

-          Itt vagyunk. – közölte a taxis. Hátra fordult és engem mustrált.

-          Oh, köszönöm. – motyogtam és a felső zsebébe nyúltam. Üres volt. Idegesen kutattam tovább a többi zsebemben. Semmi. Csak a telefonom. Rémülten rezzentem össze, amikor a sofőr rám kiáltott.

-          Kölyök! Nehogy azt, hidd, hogy ingyen hoztalak el!

Az erek kidagadtak a nyakán, és a homlokán is lüktettek az erek. Az ujjai elfehéredtek, úgy szorította a kormánykereket. Nem kezeltem jól, az ilyen szituációkat. Így magam is átvertem a színjátékommal. A testem reszketett és könny szökött a szemembe, mert megragadta a csuklóm.

-          Ide figyelj te kis buzi! Fizess vagy hívom a rendőrséget. – morgott és szorította a csuklóm. – Hallod? Összeszorítottam a szemem. Tervet, tervet, de gyorsan. De semmi nem jutott eszembe, a taxis rángatni kezdett.

-          Buzernyák nézz ide!

-          V-v-várjon. Kérek a barátaimtól. – suttogtam. Lazult a szorítás a csuklómon.

-          Na persze és lelépsz. – üvöltötte.

Bárcsak nem késnék el! Nem enged el ez a seggfej, és kirúgnak. Lehet ennél rosszabb?

-          I-i-tt hagyom a te-telefonom, ha nem térnék vissza, biztosíték. – dadogtam.

A zsebembe nyúltam és előrántottam a telefonom. Még rajta volt a védő fólia. Egy hónapja volt a tulajdonomban a Sony Xperia J-m. Vonakodva nyújtottam át, a csuklóm szabadságáért.

-          Öt perced van. – mondta szigorúan. – Hanem búcsút inthetsz neki. – lebegtette meg előttem.

A motort nem állította le. Elképedve néztem rá. Nem kellett kérdeznem megválaszolta a kérdésem.

-          Addig megy, amíg nem érsz vissza. Eredj!

Nem kellett kétszer mondania. Meglöktem az ajtót és kipattantam. Egyenesen a hátsó bejárathoz rohantam. Ott állt két őr.

-          Hello! – köszöntem nekik és kikerülve őket, az ajtóhoz léptem. Nem nyílt ki, így neki feszültem. Az egyik őr szorosan tartotta. Hiába erőlködtem.

-          Vissza! – szólt rám.

-          De én itt dolgozom. – fakadtam ki. Nem érdekelt a lányos hangom. Nem akartam elkésni, és telefon nélkül maradni. – Kérlek.

-          Nem. Nem jutsz be rajongó! – szólalt meg a másik.

-          Nem vagyok rajongó! A személyi asszisztens vagyok! – mondtam elfúló hangon. De az őrök hajthatatlanok voltak.

-          A múltkori ál Eleanor ügy nem ismétlődik meg. A nem akarunk munka nélkül maradni.  

Nem tudta folytatni, mert kétségbeesetten a szavába vágtam:

-          Ahogy nekem is. Kérdezzenek meg valakit! – ordítottam.

-          Mitch vidd el. – biccentett felém az előttem álló őr. Hiába tiltakoztam, Mitch megragadott és elráncigált. Vitt pár métert és ellökött. Nagyot terültem a földön, mert nem tartózkodtam a durvaságához. A tenyeremről lehorzsoltam a bőrt.

-          Húzz el kölyök, és ne keresd a bajt! –rivallt rám. Majd eltűnt a sötét éjszakában.

Lélekszakadva rohantam vissza az autóhoz. Ott állt járó motorral, tényleg nem viccelt ez a pasas.

-          Na, hol a pénz? – nézett rám gúnyosan.

A véres és izzadt tenyerem a nadrágomba töröltem. Idegességemben ropogtatni kezdtem az ujjaim.

-          Kérem, adja vissza a telefonom. – könyörögtem. – Nem kaptam pénzt.

-          A francokat! – morogta. – Semmire kellő. Anyád és apád elássák magukat szégyenükben. Mi lett belőled. Belehalnak a szégyenben, ha megtudják…

Kövér könnycseppek gördültek le az arcomról a szüleim emlékére.

-          A szüleim meghaltak. – mondtam könnytől áztatott arccal.

-          A szégyenbe. – egészítette ki a sofőr. Dühös voltam rá, a méreg szétáradt a vénáimban és ugyanakkor megbénított. Lefagytam. Ott álltam és nem mondtam semmit, és még levegőt sem vettem.

-          Mennyi kell? – kérdezte mögöttem egy rekedtes hang. – Mennyi?!

5. fejezet

 

-                      Kik? – morogtam a takaró alól. Ma terv szerint délig szerettem volna aludni, de Diamond mindig úgy intézte, hogy a B tervet válasszam.

-                      A barátaid. – mondta vigyorogva. Nem kellett, hogy lássam a hangja elárulta. Ezernyi lehetőség futott át az agyamon. A fiúk! Nyögtem mérgesen. Kiugrottam az ágyból, és rögtön a gardróbhoz siettem. Tanácstalanul álltam az új fiús dolgaim előtt. Elmélyülten vakargattam az állam. Ezt? Nem. Arrább dobtam a pólót. És ez? Nem ez sem. Diamond mellém lépett. Megforgatta a szemeit.

-                      Ezt. – nyomott a kezembe egy „Made in London” feliratú, fekete pólót. Amíg a barátnőm válogatott, én szemrevételeztem magam. Szörnyen festettem. A szemem karikás volt, a hajam kócosan meredt az ég felé. Nagy volt a kísértés, hogy azonnal ne kenjek magamra alapozót. Tényleg borzalmasan festek… Beletúrtam a hajamba, és kevés sikerrel, de valahogy elfogadhatóbb helyzetbe kényszerítettem.

-                      Erre nincs időnk. – motyogta Diamond. A vállamra dobta az előzőleg kiválasztott pólót, és egy farmert. – Ezt meg azonnal vedd le. –Mutatott az eprecskékkel tarkított pizsama nadrágomra. Bólintottam.

-                      Van tíz perced. Zuhanyozz le, meg készülj el, addig bevetem a Diamond-elterelés hadműveletet. De szigorúan tíz perc. – hangsúlyozta. Még mielőtt eltűnt volna, felém nyújtotta a hüvelyk ujját. Viszonoztam a gesztust.

Nem is gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan el tudok készülni. A hajam nedvesen csillogott a reggeli napfényben. Kiráztam a vizet a tincsekből és beletúrtam. Pár perc és megszárad. Egy előny, a fiúságnak. Gyakrabban kellene a pozitívumokat keresnem. Gondoltam. Elővettem a rugalmas kötéseket. A mellem köré tekertem olyan szorosan, amilyenre tudtam. Magamra kaptam a bő pólót, a farmert, és zoknit húztam. A bő póló, tökéletesen elfedte a domborulataim. A hajam is viszonylag jól állt. Idegesen meredtem a tükörképemre. Még van fél percem…

A lábaim, az ágyam mellett levő fekete Converse-be dugtam. Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre.

A folyosón keresztül vezető úton azon imádkoztam, hogy Harry ne legyen itt. Ő miatta azt a kicsi bennem lakozó fiúság érzetet is elvesztettem. A fenébe! Be sem kellett lépnem a konyhába, hallottam a rekedtes hangját, és nevetését. Megborzongtam. Összecsapás várható. Ketyegett bennem egy óra, ami a megmaradt másodperceim számlálta. Kellemes kávé és tea illat terjengett, a konyhában. Edénycsörömpölés hallatszott a mosogató felől, ahol épp America foglalatoskodott. Megfordult és megdíjazott egy ezt-megbánod-de-nagyon pillantásával. Lazán a nadrágom zsebébe csúsztattam a kezeim. Leginkább azért, hogy elfedjem a remegést, ami elfogott. Diamond mosolyogva paskolta meg maga mellett a széket. Hálásan néztem rá. Kacsintott, és belekortyolt a kávéjába. Lehuppantam a székre. Mind az öt srác ott volt és rám meredt. Liam üdvözölt elsőként.

-     Jessi! – rám mosolygott. Úgy éreztem, hogy tényleg örül, hogy lát. Ezt nem igazán tudtam volna elmondani Harryről, vagy Louisról. Kiismerhetetlen arccal bámulták a kávéjukat. Amikor megérezték, hogy őket figyelem Harry rám nézett és elővette az ellenállhatatlan mosolyát. Nem csak én színészkedem, itt…

-     Sziasztok! – mosolyogtam vissza.

-     Nem mondtad, hogy ilyen gyönyörűségekkel laksz együtt. – kacsintott Harry Diamond és America felé.

America fülig vörösödött, attól tartottam, hogy a végén kiborul, a sok stresszes helyzettől. Diamond, Harryre nézett, és megcsóválta a fejét.

-                      Styles többet vártam tőled. – jegyezte meg gúnyosan. Harry férfi mivoltát sértette a megjegyzés. Közbeszóltam, hogy elfojtsam a veszekedést.

-                      Nem kérdezted. De, igen velük lakom. Meg az öcsémmel. – biccentettem Micheal felé.

Érdeklődve figyelte, a beszélgetést, az asztal sarkánál. Belekortyolt a teájába, és rám villantotta a mosolyát. Legalább nem miatta bukok le.

-                      Ők is a testvéreid? – kérdezte Louis. Épp válaszolni akartam, amikor Michel megtette helyettem. A kérdés nem is nekem szólt, hanem az öcsémnek. Micheal bizonytalanul nézett rám. Alig láthatóan megráztam a fejem.

-                      Nem. Csak szobatársak. – felelte halkan. Ujjai elfehéredtek, úgy szorította a bögréjét. Ebben a lakásban senki nem bírja a feszültséget? Merengtem.

-                      Egyébként nevünk is van. – füstölgött Mare. – Én America vagyok, ő meg Diamond. Bökött a mellettem ülőre.

-                      Hmm, Diamond és America. – ízlelgette a neveket Harry. Hirtelen fel sem tűnt, hogy flörtöl velük. Diamond bírja a gyűrődést, de Mare aligha. Figyelmeztetően Harryre néztem.

-                      Harry rájuk se nézz. Ők, tiltott terület, érted? Olyan komolyan gondoltam, hogy nem is kellett színészkednem, hogy az óvó férfit játsszam.

-                      Oh, kicsi Jessi, talán a barátnőd valamelyikük? Mare? Vagy Diamond? – kérdezte Harry gúnytól csöpögő hanggal. Kicsit élesebben vágtam vissza, mint szerettem volna.

-                      Semmi közöd. – válaszoltam keserűen.

Mare alig láthatóan, de reszketett. Mint a spániel, akit nem engedtek ki az udvarra egy hete. Idegesen villant a szeme rám, hol Diamondra.

Ha azt akarom, hogy rejtve maradjon a kilétem, akkor eltűnünk innen, a lányok nélkül. Idegesen feszengtem a széken. Harry aligha volt megelégedve a válaszommal.

-          Én és Jessi. – kezdett bele Diamond. – Most szakítottunk.

Harry arca megnyúlt, meglepetésében. Zayn és Niall jól szórakozott, a göndör barátjukon. Harry nem is igazán szerette volna leplezni a csodálkozását.

Diamond látta a reakcióját, így magabiztosabban folytatta a színjátékát:

-     Azért szakítottunk, mert elmúlt a nagy szerelem. – a nagy jelzőt, a levegőbe rajzolt macskakarommal jelezte. – Jobbnak láttuk, ha különválnak, ilyen téren az útjaink. Mivel nem akartam egy ilyen buta kis románc miatt, elköltözni, így itt maradtam. Higgyétek el skacok, van barátság a szerelem után.

Diamond olyan hiteles volt, hogy még én is elhittem. Szomorúan néztem Mare bögréjét. Neki piszokul jól megy, nekem miért nem? Ez nem igazság. Én kényszerülök ilyen helyzetbe, és neki mégis jobban megy. Csak az szakított félbe, hogy Diamond megbökött.

-          Igaz, Jessi?

-          Igen, Diamond, teljes mértékben.

A fiúk kínos csendbe burkolóztak. A csendet a hasam panaszos korgása törte meg.

-           Mindjárt éhen halok. Nem jöttök skacok reggelizni? Van egy kis kávézó az út túl oldalán.

Az ablakon kívülre böktem.

-          Benne vagyok. – jött az egyhangú válasz.

 ***

A Mrs. Dalla Coffe, a maga kihalt, és homályos módján, pont megfelelt a találkánknak. Erről biztosítottam is a fiúkat. Amikor beléptünk, Magda, unottan csoszogott felénk. Már a porosodó elméje sem volt a régi. Nem ismert meg, de derengett neki valami. Ha nem is az arcom, de a szemem az elárult.

-           Jessi! – mosolygott rám kedvesen. – Mit hozhatok?

-           A palacsintákból. – válaszoltam lesütött szemmel.

-           Rendben. De megváltoztál fiam. Olyan más lettél. – mondta egy homlokráncolás mellett. Az ősz haját a füle mögé tűrte.

-           Új a hajam. – motyogtam, a távolodó alakjának.

A fiúk nagyon jól szórakoztak. Louis halkan füttyentett. És szívecskéket rajzolt a levegőbe. Zayn meg idétlenül csücsörített, mint az egyik képen a barátnőjével, Perrievel.

-           Kiszórakoztátok magatok? –kaptam a kezembe az étlapot. Megpróbáltam elrejteni a pír lepte arcom. Kínosan éreztem magam, amikor rájöttem, hogy rendeltem már. De az égvilágon semmiért nem ismertem volna be, hogy hibáztam.

-           Kértek még valamit? – tettem le az étlapot. Válaszul megrázták a fejüket. Még mindig Magda nénin gúnyolódtak. Életemben most, először adtam hálát, hogy a memóriája nem volt épp régi, ahogy a látása sem. Na meg, hogy a kedvenc vendégeit – nemtől függetlenül – fiamnak szólította.

Harry csendben ült. Unottan meredt a ki az ablakon.

-                      Hé, haver miért vagy így el? – böktem vállba.

-                      Jessi, ne érj hozzám. – rivallt rám.

-                      Nyugi van, haver. Szabadkoztam. Meglepetésként ért a kitörése.

-                      Nem vagyok a haverod. – morogta mielőtt elment. Elképedten néztem utána.

Louis felpattant és utána rohant. Niall, Liam és Zayn komoran meredt maga elé. Nem lepte meg őket túlzottan a viselkedése. Épp én is indulni akartam, de Zayn visszarántott maga mellé.

-     Hagyd, ma bal lábbal kelt fel. – legyintett. Szerettem volna én is azt hinni.

 

4. fejezet

-  

 

   "    A St. John mellett. – fejeztem be. Tudtam, mert én is ott voltam…"

 

 

 

Halál lazának próbáltam tűnni, de majdnem szétvetett az ideg. Nem ismertem magamra. A Nando’s-ig is alig jutottam el magamtól. A rövid úton már az idegeim cafatokban lógtak, remegő térddel sétáltam ahhoz az asztalhoz, ahol a fiúkat láttam. Paul felnézett és intett, hogy üljek le. Harry és Louis arrább húzódtak, hogy helyet foglalhassak. Totálisan kikészültem. Harry, és az egész banda, lélegzetállítóak voltak. Lány legyen a talpán, aki ennyi dögös pasival egy térségben, nem kel ki magából és kezd el sikítozni. Én is ezt szerettem volna. De elzártam az agyam legtávolabbi zugában. Tartani kell magam a tervhez. Átváltottam Jessi fiú változatba. Beletúrtam a hajamba, de már késő volt, hogy rájöjjek nem épp férfias mozdulat volt. A kezem magam mellé fektettem, nehogy kísértésbe essek.

-          Hello! – intett Paul. – Paul vagyok, ők meg a...

-          Hello, mi vagyunk a One Direction! – kiáltották kórusba. Ennek köszönhetően, a bent ebédelő lányok felkapták a fejük. Úristen! Ezek idejönnek.

-          Gratulálok seggfej. – motyogta Harry Zaynnek.

-          A te ötleted volt. – vágott vissza Zayn. Megdörgölte az állát. Na, bezzeg, neki nem kell meggondolnia minden lépését, és mozdulatát. Utánoztam és a közeledő lányok felé fordultam.

-          Melyik a legdögösebb? – hajolt a fülemhez Harry. Megborzongtam a rekedtes hangjától, a bőrömön éreztem a mentolos leheletét. Ne csináld, kérlek!

-          A barna a jobb szélen. – válaszolt helyettem Louis.

-          Nem, a szőke a barna mellett. –vigyorgott Zayn. Felfordult a gyomrom, persze, hogy így beszélnek a lányokról. Játékok, amivel jól lehet szórakozni…

-          Fiúk! – szólt rájuk Paul.

Felállt és a rajongók útját állta. A fiúk integettek. Én megsemmisülten ücsörögtem ott. Harry az oldalamban sugdolózott és meg sem szólaltam. Mibe keveredtem!

-          Na Jessi. Ne legyél ilyen. Melyiknek nyúlnál a bugyijába.

Elképedtem. Mi van? Ránéztem.

-          Mmm-mi? – nyögtem ki.

-          Jaj Jessi, ne csináld már! – nevetett Harry, a reakciómra.–Szűz vagy? Kérdezte, amikor Paul elterelgette a rajongókat.

-          Harry! – emeltem fel a kezem. A fiúkból kitört a nevetés.

 Most meg mi van? Ezek biztos nem komplettek!

-          Mi van? – kérdeztem idegesen. Megfordultam, és Harryre néztem. Rám vigyorgott, megrázta a fürjeit. Összekulcsolta az ujjait, és álla alá fektette. Sűrűn pislogott, és mosolygott.

-          Semmi. – utánozta a vékony hangom. A fiúk még jobban nevetni kezdtek. Dühbe gurultam. Nem, nem fogok hisztizni. Az olaj lenne a tűzre. Harry méregzöld szemeibe meredtem, nyugalmat erőltettem magamra.

-          Baj Styles? A csajoknak bejön. – cukkoltam.– Louis-nak is vékony a hangja.

-          Hagyj ki ebből Wade! – fújt rám Louis. Na persze. Ha elkezdtem nem állok le. Visszafordultam Paullal szembe. Figyelmesen nézte, hogy miként zárjuk az első veszekedésünk.

-          Szerintem, ha nem vállalod ezek után megértem. – szólalt meg Harry. Figyelmen kívül hagytam.

-          Lehet, hogy igaza van. – szólalt meg végre Paul. – Nem épp jöttök ki jól.

-          Nem, már sok mindent lenyeltem életemben. Most sem lesz másként. – válaszoltam Paulnak. Harry megint röhögni kezdett. Összesúgott Louis-val és nevetésben tört ki.  

 

Rohadjatok meg. Gondoltam. Niall rám mosolygott. Megnyugtató tény, hogy legalább, valaki kedvel itt.

-          Én bírom Jessit. Jó fejnek tűnik. – állt a pártomra. Hálásan mosolyogtam rá. Niall belekapta, a villájára felszúrt falatot. Liam is megszólalni készült. Levegőt vett, és Paul-hoz fordult.

-          Paul szerintem maradjon. Én jól kijövök, majd vele. Niall is. Akárcsak Zayn…Nem igaz?

-          De. – válaszolt Zayn bólogatva. Hátradőlt és ellopott egy darab húst Niall táljáról.

-          Hé! Morcoskodott Niall.

-          Akkor kedves Jessi. Üdv ebben a világban. – bökött Niall és Zayn felé. Civakodtak, hogy ki éhesebb és ki a hibás.

Harry és Louis összenéztek. Nem tetszett nekik. Harry megköszörülte a torkát. Kezeit az asztalra fektette, és összekulcsolta. Nem nézett rám.

-          Paul velünk meg mi lesz? Nem szólhatunk bele?

-          Harry, ne aggódj, ti már igent mondtatok. – mondta Paul. Szigorúan a két srácra pillantott.

-          Ja, hát úgy is igent mondtunk volna…– szabadkozott Louis. Vigyorogtam, mint egy vadalma.

Harry rögtön észrevette.

-          Ne vigyorogj Wade! – figyelmeztetett. Vállon veregettem.

-          Ne aggódj haver, jóba leszünk. Majd együtt megyünk csajozni. – nevettem. El sem hiszem, hogy ezt mondtam! Túljátszottam. De jobb, mintha nem. Nyugtatgattam magam.

-          Na, fiúk dologra. Jessi, holnap találkozunk, majd hívlak! – búcsúzott Paul. A fiúk követték a példáját. Elbúcsúztam, és szedtem a lábam haza fele. A nevem kiáltották. Megfordultam. Sehol senki. Várjunk az ott nem Zayn és Niall? De. Még elhúzhatok, messze vannak. Még sem menekülhetek el.

-          Sziasztok! Ti meg? – kérdeztem Nialltól, mert Zayn kifáradt és lihegett. Nekidőlt az épület oldalának és szaporán vette a levegőt. Nincs formában, ha jól szűröm le.

-          Eljössz ma velünk bulizni? Kérdezte reménykedve Niall.

-          Haver, ezt most komolyan kérdezted. Naná! – nyögtem ki végül. Ha nemet mondok, akkor vagy melegnek gondolnak, vagy simán különcnek. Be kell fogadniuk.

-          Akkor jó. Itt a számunk. Add meg a tied és átküldöm. Rendben? Bólintottam. Bediktáltam a számom, és leráztam őket.

Haza sem értem, már Diamond és America lerohant. Záporoztak a kérdések, és ámulva bámultak rám, de halasztottam a kihallgatást másnapra.

Beköszöntem Michealhoz, még mindig haragszik rám, és szerinte a fiúk biztosan melegnek gondolnak, mert úgy viselkedek. Nem is csodálom, hogy későn aludtam el. Annyi gondolat kavargott a fejemben, hogy nem hagytak elaludni. Amikor meg aludtam egy zöld és kék szempár üldözött. Nem csoda, hogy azt sem tudtam, hogy melyik világrészen vagyok, amikor reggel, Diamond azzal törte rám az ajtót, hogy „Itt vannak.” Vajon kik?

3. fejezet

"Nagyszerű! Nem egészen egy óra múlva, már más nemű leszek."

-          Ez lenne az? – Kétségbeesetten kerestem a Walldrop utcában azt a házat, amit Delia mondott. Idegesen méregettem egy nagy épületet. Úgy éreztem, hogy ez lesz az. A szívem idegesen dörömbölt a mellkasomban. Attól tartottam, hogy a szembe jövő emberek meghallják. Féltem. Én Jessi Wade, féltem. Életemben másodszor, kimondhatatlanul. Lehunytam a szemem. Nem! Soha többé nem félhetek. Nem veszíthetem el sem önmagam, sem Michaelt. Túl nagy kockázat lenne munka nélkül élni, és Michaelt is eltartani. De nem kell ezt tennem. Megteszi, majd más. Lesz más a kém, a kétszínű dög, de én nem. Teljesen határozottan nyitottam ki a szemem. Elmegyek, mintha nem is jöttem volna ide. Sarah – nak megmondom, hogy csináltassa meg mással. Talán, ha keresek valami kifogást, nem rúg ki… Dehogynem rúg ki. Mondtam magamnak. Te meg úgy táncolsz, ahogy ő fütyül. Csak én meg nem tudok táncolni.

-          Elnézést. Miben segíthetek? – szólalt meg mellettem egy egyenruhás nő. Túlságosan lefoglaltak a gondolataim. Észre sem vettem, hogy már be is sétáltam és mozdulatlanul állok a csarnok közepén. Az emberek méregettek, és fejüket felkapva figyeltek. A nő hátrasimított egy kiszabadult hajtincset, a tökéletesen elrendezett kontyából. Megköszörülte a torkát és édesen mosolyogva várta a válaszom, akár a többi szemtanú. Hé, Jessi! Elhatároztál valamit. Kifújtam a levegőt, a tüdőm hálásan szívta magába az oxigén dús levegőt. A túlbuzgó szöszi megjelenése óta, bent tartottam a levegőt. Csak nyugodtan, csak nyugodtan…

-          Delia O’hara-t keresem. – mondtam egy halvány mosoly kíséretében. Kihúztam magam, hogy a szöszit befolyásoljam. A nő, lenézően pillantott rám.

-          A főnököt? – A mosolya eltűnt, szúrós pillantásokra cserélve. Körbefonta maga előtt a karjait. – Mit akarna egy ilyen magaféle, itt?

Sértett a hangneme és a szó használata. Megigazítottam a ruhám szegélyét. Oldalra biccentettem a fejem.

-          Tudja mit, Melanie? – hasznos előnynek éreztem, hogy megtudtam a nevét a kitűzőjéről. – Ne érdekelje magát az. Inkább vezessen oda. Még ma.

Melanie ajkai elnyíltak meglepetésében. A kezeit maga mellé szorította, kihúzta magát. Összepréselte rúzsozott ajkait, intett, hogy kövessem, azzal sarkon fordult. A megjelenésem, azt sugallta, hogy magabiztos vagyok és bármit elérek, amit akarok. Talán arra számított, hogy megsemmisít egy gúnyos megjegyzéssel, de bírtam már ki többet is. Az árvaházban, mindig bántottak. Hol szavakkal, hol fizikailag. Felállt a szőr a hátamon, a borzongató emlékekre. Nehéz volt túlélni, de már vége. Vége. Győzködtem magam. Befordultam a sarkon Melanie után. Egy hatalmas üvegajtó előtt állt meg. Bent fodrászok, sminkesen tevékenykedtek. Ez egy szépségszalon? Persze, hogy az…Talán Melanie arra értette, a kérdését, hogy miért vagyok itt, ha ki vagyok sminkelve, és a hajam is tökéletes. Szégyenkezve pillantottam rá.

-          Itt van a főnök. Azonnal hívom is. – ragadta meg az aranyszínű kilincset. Erőltetett mosollyal adott nyomatékot a szándékának.

-          Majd én. – mosolyogtam rá. Határozott kézmozdulattal megragadtam a kilincset. Könnyedén belibbentem a keletkezett résen. Elképedve nézett utánam.

-          Viszlát Mel! – hagytam magam mögött a szöszit. Magabiztosan sétáltam végig a foglalatoskodó emberek között. Ha most elesnék, akkor oda lenne a tekintélyem. Futott át az agyamon. A gondolat mosolyt csalt az arcomra. Néhányan visszamosolyogtak rám. Szeretné látni, azt Melanie!

-          Jessi Wade? – sietett elém egy egyenruhás lány. A kitűzőjén Angela állt. Melanie - val ellentétben őszintén mosolygott, és kedvesen viselkedett.

-          Igen, Angela. – szólaltam meg végül. A neve hallatára, jobban kihúzta magát és szólásra nyitotta a száját:

-          Delia már várja. Iszonyú pipa. Kérlek, kövessen. – biccentett a folyosó végére. Rámosolyogtam a hétköznapi szóhasználatra. Korban közelebb állt hozzám, mint Melanie. Szőke haját, még világosabbra szívta a nap, lazán és kócosan hullott a vállára. Megálltunk. Ibolyakék szemeit az ajtóra szegezte. Megfogta a kilincset, megfordult:

-          Jessi, tegezhetlek?

-          Igen. Már szólni szerettem volna. – vallottam be. Leporoltam a ruhám. Megigazítottam a szegélyét, és leszedegettem a nem létező szöszöket. Angela már visszafordult, hogy belépjen, de még a válla felett hátra szólt.

-          Bízd rám magad. Ha jót akarsz magadnak. – kuncogott. Lenyomta a kilincset, és már bent is voltunk. Nem volt időm megkérdezni, hogy hogy is értette az előbbit, de rájöttem.

-          Na, végre! – sóhajtott egy nő. Felénk közeledett. Vélhetőleg ő volt Delia. - Hol voltatok? A fejét dörzsölte, mint akit migrén gyötör.

-          Feltartottam. – hazudta gond nélkül. Lepleztem a hálám iránta. Delia - ra bámultam, bocsánatkérően vállat vontam.

-          Angela! Megmondtam, hogy többet, ne késsen el miattad egyetlen kuncsaftom sem. – morogta. – Jessi készen vagy?

-          Teljes mértékben. – bólintottam. Delia elfordult tőlem és a szoba sarkába sétált. Nem láttam merre megy, mert eltűnt. Hol van? Angela felé fordultam. Eltátogtam egy köszönömöt. Kacsintott. Delia élesen metsző hangja szakította félbe.

-          Kérlek, gyere ide Jessi. Angela mehetsz. Követtem Delia hangját. Feltehetőleg megtalálom. Nem nagy meglepetésemre egy ajtó volt ott. Résnyire nyitva volt. Beszéd hallatszott bentről.

-          Ide gyere. – kiáltotta. Tétován léptem be. A labirintusokat utáltam, és visszavettem a magabiztosságomból. A szoba kellemes volt és gyéren világított. Időm sem volt körbenézni, Delia a székre lökött. Megfordított, hogy ne láthassam magam. A közeli bőrfotelen egy velem egyidős lány és srác ült.

-          Hello! – intettek egyszerre mosolyogva. Biccentettem. Delia intett nekik, ők meg talpra ugrottak. Az asztalhoz sétáltak és a kezükbe vettek néhány dolgot. Egy sminktáskát, egy fésűt, sminklemosót, és egy ollót.

-          Minek kell az olló? – kérdeztem rémülten. A hajamhoz kaptam.

-          Bizony le kell vágni. – ciccegett Delia. Ha nem torzult volna el az arca a fájdalomtól, ami kínozta biztos, azt mondom, hogy még élvezi is.

-          De… – Delia felemelte a kezét, és belém fojtotta a szót.

-          Amber és Marshall majd átvesz. Nekem dolgom, de visszajövök. Csak múlna már el ez a migrén…

Sarkon fordult és becsukta maga mögött az ajtót. Könyörögve pislogtam felváltva az átalakítóimra. Szánalmasan festhettem ki, mert Amber mellém sétált és átkarolt.

-          Igyekszem kicsit lányosabbra vágni. – suttogta. Bólintottam. A torkom gombóc szorongatta. Izzad a tenyerem. Marshall a nyakam köré terített egy leplet, hogy ne legyen hajas a ruhám. Gyakorlott mozdulatokkal lemosta a reggeli feldobott sminkem, amitől megcsonkítva éreztem magam. Apró változtatásokat végzett rajtam. Ekkor jött Amber.

-          Kész vagy? – kérdezte együtt érzően. Nem – gondoltam.

-          Igen. – sóhajtottam. Lehunytam a szemem és minden hajszálam, magamban siratva, vártam a végét. Az olló hangja felért egy középkor kínzással. Minden csattanás után a fejem könnyebbnek éreztem. Amber megkocogtatta a vállam. Észre se vettem, hogy abbamaradt a hajam vágás. Ezek szerint kész.

-          Jól vagy? – kérdezte egyszerre Marshall és Amber.

-          Meglepően még igen. – szűrtem ki a fogam között.

-          Jól nézel ki. – nevetett Marshall, hogy oldja a feszültséget.

-          Szerintem is. – értett egyet vele Amber. Hálásan mosolyogtam rájuk. Megpróbálták a lehetetlent, jobb kedvre deríteni. Fészkelődni kezdtem. Vajon megnézhetem már magam?

-          Nem, még nem nézheted meg magad, Jessi. – közölte Amber. Kísérteties volt. Mintha olvasná a gondolataim.

-          Nem, nem olvasok a gondolataidban. – nevetett fel. Elpirultam, a buta gondolatra. – Na, akkor még pár simítás és kész leszel Jessi. Mint fiú látod, újra magad.

Szorgalmasan dolgoztak az átalakítóim. Számomra érthetetlen dolgokat mondtak egymásnak, és nem is fáradtam a megértésükkel. Beletörődve élveztem a kényeztetést. Ecsetek csiklandozták a bőröm, és fésűk szántották az új hajam. Már kezdtem teljesen ellazulni, amikor Marshall megfordított a székkel. Mohón nyitottam ki a szemem. Elképedtem. Egy fiú bámult vissza rám a tükörből. Ő volt a tükörképem. A hajam rövidebb volt, az egész külsőm sokkal fiúsabb lett. A méregzöld szemeim, még mindig hatalmas pillák keretezték. Hitetlenkedve túrtam a hajamba, és tapogattam az arcom.

-          Tetszik Jessi? – vigyorgott Amber.

-          Ha lány lennék, mármint az vagyok, szerelmes lennék magamba. – nevettem fel. Ők is csatlakoztak.

-          Megmutatjuk, hogy hogyan tudod magad fiúként sminkelni. – tért vissza a küldetéshez Marshall.

-          Sminkelni? – döbbentem le. A tekintetem nem szakítottam el a tükörképemtől, de figyeltem Marshallra.

-          Igen, de nem kell gyakran, csak időközben. – legyintett Amber. Megrázta a barna fürtjeit és a füle mögé tűrte. Barna őzikei szemei és göndör haja, passzolt a bronzszínű bőréhez. Marshall merőben más volt. Fekete tűsis haja volt, és kék szemei. Mindketten divatosan voltak felöltözve, a mai divat szerint.

-          Itt vannak a ruháid, és a cipőd. – mutatott a szoba végébe. Az asztalon egy fekete póló, farmer, és bakancs állt. Erőtlenül álltam fel, és sétáltam az új öltözékemhez. Végig simítottam rajtuk és magammal vittem az öltőzőbe.

Az álruhám teljes volt. A hajam, a ruhám, az arcom, minden. Idegenkedve szemléltem magam a tükörben, Amber társaságában. Időközben nagyszerűen összebarátkoztunk. Rájöttem, hogy nagyszerű egy lány.

-          Jessi! – rohant be Marshall lélekszakadva. Amberrel összenéztünk. Mi baja?

-          Hívnak. – nyújtotta át a telefont. A táskám és a telefonom a másik szobában hagytam, ahol Marshall tevékenykedett és ahol átalakítottak. Most a szomszédos szobában ültünk, teázva.

-          Ez meg ki? – kérdeztem fennhangon. Egy ismeretlen szám hívott. Úgy döntöttem felveszem.

-          Haló? Itt Jessi Wade.

-          Jó napot! Itt Paul Higgins. Ön jelentkezett a személyi asszisztensi állásra. Tájékoztatnám néhány részletről, ha nem bánja.

Elakadt a szavam. Ilyen hamar? Honnan van meg a mobilszámom? Sarah miért nem értesített? Kavarogtak bennem az érzések. A félelem dühbe csapott át, elnémítva.

-          Jessi? Hall engem? –Paul hangja aggodalmasnak tűnt. Azt hiszi egy buta liba vagy. Vagyis gúnár akarom mondani.

-          Itt va-va-vagyok. – dadogtam.

-          Akkor mondom is. Összpontosítva figyeltem. Közben felnéztem, hogy lássam a srácok arcát. Érdeklődve méregettek.

-          Rendben. Viszlát. – búcsúztam Paultól.

-          Mit mondott? – kíváncsiskodott Amber. Marshall oldalba bökte. Amber visszaütött, játékosan barátja vállába boxolt.

-          Információkat. – sóhajtottam. Elmeséltem nekik, hogy Paul szeretne találkozni velem, és a fiúk velük lesznek. Megbeszéljük a fontosabb részleteket és kapok pár nap próbaidőt.

-          Mikor találkoztok? – nyomott el egy ásítást Marshall.

-          Azt mondta, majd hív. – vontam meg a vállam. Amber bólintott, hogy megértette.

 

***

Amberrel és Marshallal gyorsan telt az idő. Úgy találtam, hogy ideje hazaindulnom. Az utcán sétáltam és a kirakatokban bámultam magam. Néhány lány csábosan kacsingatott rám, tekergették a hajuk és úgy pislogtak, mintha valami a szemükbe ment volna. A tízedik lány után már cafatokban lógtak az idegeim. A telefoncsörgésem zökkentett ki. Már a végső taktusokat játszotta, mire sikerült előhalásznom.

-          Igen? – szóltam bele reménykedve, hogy Sarah az. De nem ő volt. A férfi hangja ismerős volt. Nem tellett sok időbe, hogy felismerjem Paul volt az.

-          Ide kéne jönnöd most. A Nando’s – ba. A központban vagyunk a St. Jo..

-          A St. John mellett. – fejeztem be. Tudtam, mert én is ott voltam…