6. fejezet

-     Be fogok keményíteni! Sokan olvassátok és csak két komi jön? Úgy, hogy könyörgök érte? Ez így nem okés. Mutassátok meg, hogy érdemes írnom, és hogy van kinek! Ha elolvastad hagyj nyomot. Pipa és megjegyzés formájában!

Lana xX.

Hallgasd ezt! ♥

     Miért nem jöttél el velünk?

Niall faggatott, Liam társaságában. Zayn elment, hogy meglátogassa Perriet, mielőtt a Little Mix turnéra indul. Niall kérdését nem lehet eltusolni. Nem tehetnék úgy, mintha meg sem kérdezte volna. Ezt az egy dolgot megtanultam. Niall-nak nem lehet hazudni, és ha sikerül is borzasztóan érzed magad. Így az igazat mondtam.

-          Nem volt kedvem. Harryhez és Louis-hoz. – tettem hozza.

Niall sértődötten felhorkant, Liam pedig megértően bólogatott. Vártam, hogy Niall, Louis és Harry védelmére kel, így is tett:

-          Louis, csak Eleanor miatt ideges, és ezért ilyen. Harry, pedig…

Nem tudta befejezni, ezért befejeztem én.

-          Harry meg egy menő srác és nem akar egy ilyen nyomorékkal mutatkozni? – kérdeztem indulatosan.

Közel jártam, ahhoz, hogy egy hisztis libába menjek át. Niall legyintett.

-          Fogalmunk sincs mi baja. Talán nem jön össze neki az a csaj, hogy is hívják?

Homlokráncolva Liamre nézett, segítségért. Liam a gondolataiba merült, majd lassan válaszolt.

-          Amanda, vagy valami ilyesmi. Még nem találkoztunk vele, de szerintem Harry megint csak kiéli a vágyait, és dobja. Szerintem nem találja meg a megfelelő lányt. – hümmögött Niall az állát dörzsölve. Liam egyetértően bólogatott. Jól esett a bizalmuk, hogy itt beszélték meg előttem. Van információm, és egy bizonyíték Harry heteroszexuálisságára.

Mintha Niall a gondolataimban olvasott volna, felkiáltott és a szája elé kapta a kezét.

-          Jessi, ez köztünk marad?

Aggodalmas arckifejezésére bólintottam. Nem tudtam volna kinyögni egy igent, hogy ne vegyék észre, hogy hazudom. Niall édesen mosolyogva, bokszolt a vállamba.

-          Tudtam én, hogy nagyszerű srác vagy Jessi!

Ettől a kijelentéstől még rosszabbul éreztem magam. A szívem szakad meg, hogy pont neki kell hazudnom.

***

-          Igen, világos Paul. Persze, egy órával hamarabb…Nyolckor? Oké, ott találkozunk.

Paul értesített, hogy nem egészen két óra múlva a fiúkkal kell lennem. Már most ideges voltam. Emellett mardosott a bűntudat, és nem tudtam egy jó okot sem felsorolni, hogy hogyan vitt rá a lélek. Még van időm. Lekuporodtam a tévé elé és a csatornák között váltogattam. Végül egy szappanopera lekötött. Maria és José veszekedtek, Manolo miatt. Aki megcsókolta Maria-t. José péppé akarta verni Manolo barátját. Valahogy ismerős érzés kúszott végig a gerincemen és megmarkolta a gyomrom. Én is szívesen elbeszélgettem volna azzal a bizonyos Amandával… Mondjuk, a kezemre tekerem a hosszú szőke haját és addig rángatom, attól fogva, hogy bepisil.

Reklám szünet. Kicsit túlságosan beleéltem magam a Manolo kontra José vitába. Mit ártott nekem Amanda? Semmit. Kiűztem a Harrys és Amandás gondolataim a fejemből és felálltam, hogy igyak.

Magányosan csoszogtam a konyhába. A lakásban csend honolt. Micheal edzésen volt, Diamond és America vásároltak, majd elmentek meglátogatni egy kis extra pénzért Diamond szüleit. Írtak üzenetet, hogy késő este érnek haza, mert ott ragadtak.

Leemeltem egy kristály poharat a szekrényből. Megkerestem a buborékos vizet és színültig töltöttem. Jól esett, az átporolódott torkomnak. Felhajtottam az egész pohár tartalmát. Szórakozottan a fali órát mustráltam. Sarkon fordultam, hogy a mosogatóba tegyem a poharam. Várjunk…Már fél nyolc? Jesszus! Hülye sorozat! Hülye Manolo! Hülye én!

Idegesen kapkodtam. Azt sem tudtam, hogy a ruháim hova dobtam le. Lecseréltem a melegítő felsőt és a rózsaszín pólóm, és a telefonom a hátsó zsebembe csúsztattam.

Háromnegyed nyolckor szabadultam ki a lakásból. Fogtam egy taxit, és megkértem a sofőrt, hogy hajtson a stadionba, ahol a fiúk fellépnek.

-          Kicsit rálépne a gázra? – nyöszörögtem. Lopott pillantásokat vetettem a telefonom kijelzőjére. Nyolc óra lesz öt perc múlva.

-          Mi sürgős fiam? – nézett rám a visszapillantó tükörben. Kipirult arccal válaszoltam, hogy a barátaimnak segítségre van szüksége. Tovább nem kérdezősködött. Cikázva kerülte ki a kocsikat, és nem zavartatta magát, ha rádudáltak. Fékezett, túllépte a fénysebességet, és megint fékezett. Nem vagyok vallásos, de többet imádkoztam, mint egyébként. Amikor lefékezett, és megszólalt felsóhajtottam.

-          Itt vagyunk. – közölte a taxis. Hátra fordult és engem mustrált.

-          Oh, köszönöm. – motyogtam és a felső zsebébe nyúltam. Üres volt. Idegesen kutattam tovább a többi zsebemben. Semmi. Csak a telefonom. Rémülten rezzentem össze, amikor a sofőr rám kiáltott.

-          Kölyök! Nehogy azt, hidd, hogy ingyen hoztalak el!

Az erek kidagadtak a nyakán, és a homlokán is lüktettek az erek. Az ujjai elfehéredtek, úgy szorította a kormánykereket. Nem kezeltem jól, az ilyen szituációkat. Így magam is átvertem a színjátékommal. A testem reszketett és könny szökött a szemembe, mert megragadta a csuklóm.

-          Ide figyelj te kis buzi! Fizess vagy hívom a rendőrséget. – morgott és szorította a csuklóm. – Hallod? Összeszorítottam a szemem. Tervet, tervet, de gyorsan. De semmi nem jutott eszembe, a taxis rángatni kezdett.

-          Buzernyák nézz ide!

-          V-v-várjon. Kérek a barátaimtól. – suttogtam. Lazult a szorítás a csuklómon.

-          Na persze és lelépsz. – üvöltötte.

Bárcsak nem késnék el! Nem enged el ez a seggfej, és kirúgnak. Lehet ennél rosszabb?

-          I-i-tt hagyom a te-telefonom, ha nem térnék vissza, biztosíték. – dadogtam.

A zsebembe nyúltam és előrántottam a telefonom. Még rajta volt a védő fólia. Egy hónapja volt a tulajdonomban a Sony Xperia J-m. Vonakodva nyújtottam át, a csuklóm szabadságáért.

-          Öt perced van. – mondta szigorúan. – Hanem búcsút inthetsz neki. – lebegtette meg előttem.

A motort nem állította le. Elképedve néztem rá. Nem kellett kérdeznem megválaszolta a kérdésem.

-          Addig megy, amíg nem érsz vissza. Eredj!

Nem kellett kétszer mondania. Meglöktem az ajtót és kipattantam. Egyenesen a hátsó bejárathoz rohantam. Ott állt két őr.

-          Hello! – köszöntem nekik és kikerülve őket, az ajtóhoz léptem. Nem nyílt ki, így neki feszültem. Az egyik őr szorosan tartotta. Hiába erőlködtem.

-          Vissza! – szólt rám.

-          De én itt dolgozom. – fakadtam ki. Nem érdekelt a lányos hangom. Nem akartam elkésni, és telefon nélkül maradni. – Kérlek.

-          Nem. Nem jutsz be rajongó! – szólalt meg a másik.

-          Nem vagyok rajongó! A személyi asszisztens vagyok! – mondtam elfúló hangon. De az őrök hajthatatlanok voltak.

-          A múltkori ál Eleanor ügy nem ismétlődik meg. A nem akarunk munka nélkül maradni.  

Nem tudta folytatni, mert kétségbeesetten a szavába vágtam:

-          Ahogy nekem is. Kérdezzenek meg valakit! – ordítottam.

-          Mitch vidd el. – biccentett felém az előttem álló őr. Hiába tiltakoztam, Mitch megragadott és elráncigált. Vitt pár métert és ellökött. Nagyot terültem a földön, mert nem tartózkodtam a durvaságához. A tenyeremről lehorzsoltam a bőrt.

-          Húzz el kölyök, és ne keresd a bajt! –rivallt rám. Majd eltűnt a sötét éjszakában.

Lélekszakadva rohantam vissza az autóhoz. Ott állt járó motorral, tényleg nem viccelt ez a pasas.

-          Na, hol a pénz? – nézett rám gúnyosan.

A véres és izzadt tenyerem a nadrágomba töröltem. Idegességemben ropogtatni kezdtem az ujjaim.

-          Kérem, adja vissza a telefonom. – könyörögtem. – Nem kaptam pénzt.

-          A francokat! – morogta. – Semmire kellő. Anyád és apád elássák magukat szégyenükben. Mi lett belőled. Belehalnak a szégyenben, ha megtudják…

Kövér könnycseppek gördültek le az arcomról a szüleim emlékére.

-          A szüleim meghaltak. – mondtam könnytől áztatott arccal.

-          A szégyenbe. – egészítette ki a sofőr. Dühös voltam rá, a méreg szétáradt a vénáimban és ugyanakkor megbénított. Lefagytam. Ott álltam és nem mondtam semmit, és még levegőt sem vettem.

-          Mennyi kell? – kérdezte mögöttem egy rekedtes hang. – Mennyi?!